Amikor egy fél ütemmel lemaradsz
Szerző: Golomán György
(Olvasási idő: 2-3 perc)
Az előző blogbejegyzésemet azzal zártam, hogy a sportban nincs más út, mint előre. Akkor egy sérülésekkel teli, megterhelő időszakról írtam. Januárban pár hétig úgy éreztem, hogy sikerül átlendülnöm rajta, voltak jobb meccseim, a csapatnak is jól ment a játék, és végre úgy tűnt, a bokám is rendbe jött. Kezdtem újra önmagam lenni a pályán, de sajnos ez nem tartott sokáig. A tavalyi csapatom, a San Pablo Burgos elleni meccsen ismét rásérültem a bokámra, és ezt már nem sikerült teljesen kihevernem a válogatott mérkőzésekig.
Komolyan elgondolkodtam azon, hogy nem vállalom a játékot, de végül a nemzeti csapat mellett döntöttem. A stáb és a csapat szerencsére maximálisan megértő volt: az érkezésem után több edzést is kihagytam, hogy a lehető legjobb állapotba hozzam a lábamat a meccsre. Az első találkozón azonban tisztán látszott rajtam a fásultság, a ritmustalanság és a sérülés hatása. Ilyen a sport. Hullámvölgyek és hullámhegyek váltják egymást. Egyik nap a világ tetején érzed magad – például amikor Tenerifén domináns játékkal győzelemre vezeted a csapatodat. Aztán jön egy pillanat, amikor legszívesebben hátat fordítanál az egésznek. Például amikor Sylvain Francisco az arcodba dobja a győztes triplát hazai pályán. De a valóság az, hogy senkit nem érdekel, hogy te mit érzel. A következő meccs akkor is jön. A következő ellenfél akkor is ott áll majd veled szemben, akit le kell győznöd. Érdekes párhuzama ez az életnek is. Az évek alatt egy dolgot biztosan megtanultam: minél több energiát adsz a győzelmek és vereségek által kiváltott érzelmeknek, annál messzebb sodródsz attól, ami igazán számít.
Könnyebb ezt kimondani, mint kivitelezni, de az első lépés a jó irányba induláshoz az, hogy tudd, merre van a jó irány. Mondanom sem kell, a franciák elleni idegenbeli mérkőzés nem segített abban, hogy pozitív irányba billenjenek a dolgok. Ilyenkor különösen fontos visszatérni az alapokhoz. Tisztában lenni azzal, kik vagyunk játékosként – és arra fókuszálva haladni tovább. Ahogy az előző bejegyzésemet, ezt is ugyanazzal a mondattal zárom. Mert talán most még aktuálisabb, mint a múltkor: Nincs más út, mint előre.
