Az ACB-től a válogatottig: ami a felszín alatt történt

(Szerző: Golomán György)

(Olvasási idő: 4-5 perc)

Próbára tevő három hónap telt el az előző blogbejegyzésem óta. Egy olyan időszak, amely tele volt hullámvölgyekkel – és ezek sajnos nagyrészt a sérüléseimhez kötődtek. Ahogy megérkeztem Lleidába, azonnal éreztem magamon azt az extra magabiztosságot és fókuszt, amit az előző offseason hozott magával. Ez az én és a csapatom teljesítményén is egyértelműen látszott: úgy tűnt, minden a helyére került. Két Euroliga-csapat ellen is sikerült behúznunk egy-egy skalpot, és nekem is jól, hatékonyan ment a játék az első mérkőzéseken. Pontosan azt a szerepet sikerült kiharcolnom, amit nyáron célként kitűztem.

Aztán jött a sérülés. A Granada elleni hazai meccsen egy támadólepattanó után rosszul érkeztem, az ellenfél egyik játékosának lábára, és kiment a bokám. Tizenöt év tapasztalattal pontosan tudtam, mi vár rám: két hét kihagyás, majd éppen annyi javulás, hogy pályára tudok lépni – de jól játszani még nem. És valóban, minden így is történt. Két hét után visszatértem, de a szezon eleji formám messze volt. Ez a sport természetes velejárója, így nem maradt más, mint dolgozni tovább és lépésről lépésre visszanyerni a ritmusomat.

Ekkor érkezett a válogatott szünet, amit már nagyon vártam. Egyrészt mentálisan is szükségem volt a közegváltásra, másrészt szerettem volna, ha az ACB-ben összegyűjtött formám a válogatottban is megmutatkozik. A várakozásom ellenére azonban újabb pofon következett. A hét során végig érezni lehetett a csapaton, hogy teljesen más arcunkat mutatjuk, mint nyáron, és alig vártam, hogy ezt végre egy ellenfél ellen is bizonyíthassuk. A finn meccset megelőző edzésen azonban ismét rosszul érkeztem, megint kiment a bokám, és ezzel visszazuhantam a felépülésem legelejére. Azonnal tudtam, hogy a hétvégi meccsekre ez nem fog rendbe jönni. Amikor ezt jeleztem a Lleida felé, kérték is, hogy minél előbb repüljek vissza, hogy a következő bajnokira össze tudjanak rakni.

Nagyon büszke vagyok a srácokra, hogy ilyen meggyőző játékkal, két győzelemmel kezdtük a selejtezősorozatot. Természetesen van bennem hiányérzet, hogy nem lehettem ott és nem élhettem át velük együtt a pályán. Aki olvasta az elszalasztott EB-kijutás után írt blogomat, tudja, milyen érzések kavarogtak bennem akkor. Ez a két győzelem sok mindent helyrerakott bennem, és bízom benne, hogy mindenki látja: erre lehet és erre kell építeni.

Ami pedig a jövőt illeti… A sérülések nagyon alattomos társak tudnak lenni egy profi sportoló életében. Fejben pontosan látod, milyen játékos szeretnél lenni, de a tested nem mindig képes tartani a lépést. Ilyenkor nemcsak a pályán, hanem lassan a pályán kívüli dolgokban is megjelennek a kérdőjelek. Ez egy olyan helyzet, amely komoly mentális erőt követel. De ilyen a sport: nincs más út, csak előre. Türelem. Ennek is vége lesz hamarosan.