Egy ajtó bezárult, de egy másik kinyílt

(Olvasási idő 4-5 perc)

Először a karrierem során úgy tűnt, hogy egy nyugodtabb nyár áll előttem. Azt gondoltam, most végre nem kell azon izgulnom, merre fordul a pályám, és milyen lehetőségek várnak rám a következő szezonban.

Az előző bejegyzésemben már említettem, hogy egy nagyon sikeres évet zártam a Burgosszal. Nyugodt lehettem, hiszen a feljutással automatikusan életbe lépett a következő szezonra szóló szerződésem. Tudtam azonban, hogy a profi sport a nap végén mindig üzlet: mi játékosok csak bábuk vagyunk a sakktáblán.

Éppen ezért közvetlenül a szezon után rákérdeztem, minden a terv szerint halad-e. A válaszuk egyértelmű volt: „Minden rendben, jövőre is itt leszel, hozzánk tartozol.” Ezzel a biztos tudattal vágtam neki a nyárnak. Ismertem a bajnokságot, a várost, a csapattársaimat és az edzőt is, akivel egy hullámhosszon voltam, és akinek a rendszerébe jól beleillettem. A karrierem során először éreztem, hogy nem kell újra és újra bizonyítanom az alapokat. Óriási lehetőség állt előttem: még egy sikeres ACB-szezonnal tovább építhettem volna a pályámat, és kinyithattam volna a kaput a magasabb szintek felé.

Július végén azonban jött a hidegzuhany. A klub közölte, hogy az átigazolási időszak nem alakult úgy, ahogy tervezték, ezért szerződést bontanak. Egy pillanat alatt lettem egy ACB-s csapat stabil kerettagjából, egy csapat nélküli kosaras, akit hirtelen a másodosztályban tartanak számon.

A következő másfél hónap tele volt bizonytalansággal. Nap mint nap szembesültem azzal, hogy talán nem is vagyok olyan jó, mint hittem. A klub, amelyet otthonomnak éreztem, elengedett. A piacra kikerülve nem álltak sorba a csapatok, sőt, inkább olyan ajánlatok jöttek, amelyek azt sugallták, hogy nem vagyok elég jó az ACB szintjéhez. Közben a válogatottal is gyenge időszakot éltünk, Románia és Észak-Macedónia ellen is vereséget szenvedtünk. Minden reggel a tükörbe kellett néznem, és újra és újra elhitetnem magammal: „igenis megdolgoztam ezért, és nem engedem el az önbizalmamat.”Ez a belső küzdelem volt a legnagyobb próbatétel.

Több olyan lehetőséget is visszautasítottam, amelyek kényelmesebb, biztosabb szezont jelentettek volna. Tudtam, hogy nem tudnék tiszta lelkiismerettel igent mondani rájuk. Nem tudom, mennyi látszott rajtam kívülről a válogatott meccsek alatt, mert próbáltam csak a játékra koncentrálni, de belül nagy harcot vívtam. Sokat segített, hogy legalább a pályán le tudtam kötni magamat.

Aztán megjött a lap, amit a húszra kértem. Augusztus végén csörgött a telefon a Hiopos Lleida hívott: pont egy ilyen játékosra van szükségük, hogy teljes legyen a keretük. Sem anyagilag, sem játékpercileg nem ez volt a legjobb ajánlat, de rögtön éreztem, hogy ezt el kell fogadnom. Nem haboztam sokat, igent mondtam.

Nem szeretem másokhoz hasonlítani magam, különösen nem nálam sokkal sikeresebbekhez. De valamilyen szinten át tudtam érezni, mit élhetett át Luka Dončić a Lakers-trade után: milyen mélypontról tud új motiváció születni. Bízom benne, hogy Lleidában ezt az energiát a maximumig ki tudom majd használni.

Ez a nyár megtanított arra, hogy semmi sem biztos, de az önbizalom és a kitartás mindennél fontosabb. És ha ez megvan, bárhonnan újra lehet kezdeni.